Felraktam, az Írópalánták világába a Facebook csoportomba, mennyire megörültem mikor velem szembe jött ez a szám, de senkit sem érdekelt, így leszedtem.
Viszont, nekem ez a szám a gyerekkorom idézi fel, azt mennyire felhőtlen volt az életünk. Azt mennyire mertem ábrándozni, örülni annak, hogy kint voltunk. Nem volt okos telefon, tudtam mikor kell hazaérni. Összetartottunk mi gyerekek. Az idegeneket messze elkerültük. Kimertek minket engedni az utcára.
Egyedül utaztam, jártam a várost. Aztán felnőttem, elvesztettem a hitem, hogy bízzak, higgyek.
Majd, ez újra rám talált, a hit, és az, hogy bízzak önmagamban. Ahogyan a szám is.
Köszönöm, bárhol is vagy most! De egyszer megölelek és ezt a számot szeretném veled hallgatni!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.