(10.)

Most, hogy bejött a Vírusjárvány, sorra olvasom a lelkesítőbbnél, lelkesítőbb bejegyzéseket, mert kezdenek az emberek kicsit besokallani a négy fal között.

Az igazság az, akár panellakásban élsz akár kertesbe, ilyenkor döbbensz rá arra mit is csinál az Óvoda, Iskola. Igen, nos jó megőrző míg elmész dolgozni. Mire hazamész, ha szerencséd van a lecke kész van, csak ellenőrizni kell. Az Óvodás meg elvan a kis világában akár az udvaron, ha van, akár bent.

Most mikor kreatívnak kell lenni rádöbbenek, hogy úristen. Én négy éve ilyen kis komfort zónában élek. Ha rossz az idő mint ma is bent vagyunk. Ilyenkor bent mozgatom le a gyereket különböző lehetőségekkel (fogócska, labdázás, csiki kaland, masszírozás, tornásztatás). 

Neked nem, nekem napi rutin négy és még terhesen is. Mi, mit is mondasz? Jó nekem mert megtehetem, hogy otthon vagyok? Biztos? 

Olyan marha felemelő, hogy nem tudok elhelyezkedni, mert a gyerekem mellet, aki napi négy órát van óvodába nem vesznek fel sehova. 

Elmondjam mi a igazi helyzet. Szezonmunkás vagyok. Napszámos, ha bejön a szezon megyek négy órában. Esőben, ha rálehet menni a földre, napon, szúnyogok között. Sokszor dupla műszakban. Vagy is, egykor átveszi a csemetét a párom és hatig nyomom a munkát, majd váltom párom. 

Ő megy etetni ha, kell mást csinálni én meg napi rutin. Főzés, mosogatás, mosás, hajtogatás, és a gyerkőc. Mire mindennel kész vagyok nagyjából mindennap ilyenkor este tíz. És a gyerek nem szenvedett egy fejlesztésben sem hiányt hisz az étel elvan. Amíg a leves készül, amíg a hús pácolódik, egy játék, egy masszír belefér. Ha konyhába vagyok, akkor vagy hagyom, piheni, vagy játszunk, leülünk, zenéket hallgatni azokat énekeljük, ő dúdolja hisz teljesen beszélni nem beszél.

Szóval, nem voltam világháborúba, nem tudom milyen, ha tornádó jön és le kell menekülni a föld alá, és nagyon sok mindennel nem vagyok tisztába, de járványt túlvészelni abba profi vagyok.

Tudom, hogyan kell megvigasztalni, ha szomorú, ha hiányzik neki, mint ma az Óvoda, az új játszótársa kit a nagyinál ismert meg. Valószínűleg ezért senki sem fog felnézni rám, nem fogok Nobel díjat kapni, sőt ezt a bejegyzést sem fogják szerintem sokan olvasni, de itt hagyom.

Terhes vagyok, a napom nagy részében egyedül vagyok vele. Most kicsit lassabb minden. A hajtogatás halom vár még rám. De majd oda érek. A kenyér kel, a vacsorán gondolkozom, mi legyen. Eszünk, amit találunk.

Egyetlen egy fontos dolgot ne feledjetek. Bármennyire leterhelő, bármennyire ki akartok menni jusson eszetekbe mikor régen gond volt. Háború, járványok, esetleg más, ami elszigetelte az embereket akkor még nem volt internet. Se mobil, se számítógép. Nem, Instagram se volt, se a többi közösségi média. Nem, nem szívem Iwiw sem. Az emberek még is tájékozódtak, túlélték.

Most a net, összeköt minket. Tudom nem a friss levegő, a játszótér, egy kiránduló hely. De azért vagyunk, az internet hatalmas világában, hogy ezen időket túléljük együtt.

Én hiszem és bízom benne, mire én szülni fogok (Október) addigra mindez egy rossz emlék lesz nekünk, és mindannyian, akik most olvasnak, csak mosolyogni fognak rajta és annyit fognak gondolni: Igazad volt. Együtt könnyebb volt.

Legyen így, tartsunk össze.

2020. márc. 31.