(14.)

  Mai napom tök átlagosnak indult. Minden nyugodt. A tegnap esti kaotikus kiborulós hiszti után, talán kétszer, ha veszekedtem vele, és egyszer nagyon megdorgáltam mikor meg akart ütni.

Ma egy kicsit erről fogok írni.

Vagy is arról mi is van most. Sokszor mondom amióta a fiam hazajött kár volt elvinnie a nagyanyjának. Minden ahol tartottunk mintha megint hónapokat esett volna vissza.

  Napok telnek el, frusztráció és veszekedések – főleg az ő részéről dühkitörések – és ismét frusztráció, csalódások és mindennap úgy elaludni nem tudom lesz-e valaha belőlünk egész.

Nos, igen akinek tök átlagos élete van a gyerekével és úgy gondolja az övé nem átlagos akkor az enyém valami másbolygóról származó Fantasy túlélésre menő életművészet.

Szóval ma megint csalódott vagyok. A heti tananyag, amit kaptunk, legszívesebben megírnám – lehet mai nap meg is írom – a fejlesztőnek, hogy ugyan már mi mikor kapunk valami kézzel foghatót? Megint nagycsoportosoknak jött egy halom fejlesztés. Szóval megint csak a helyet foglalja a telefonomon.

Próbálom őt visszahúzni oda ahol volt. Kis kiegyensúlyozott, mosolygós – nem verekedős – emberkéhez. A párom is el van keseredve, nem látja most ő sem az esetleges reményt. Persze. Neki is rengeteg munka és erő ment sutba. Ma viszont, hogy néztünk videókat a fiam végre magától kezdte el mondani, hogy kislány, kisfiú, ajtó, virág, cica, és így tovább aminek iszonyatosan örültem. A boldogságot nem igazán tudom mihez hasonlítani, ennyi csalódás és frusztráció után ez felér vagy egy hatalmas nagy After Aightes mámoros fagyival.

  Persze van amivel vissza estünk. Megint bepisilt. Most pár napig nem, aztán ma megint. Szóval Mosó Masa megy megint.

  Néha azt kívánom, bárcsak a vérszerinti apja átérezné mindazt, amit én lelkileg, de ekkora istencsapást nem kívánhatok senkinek. Még akkor, sem ha az kivételesen sokkal rosszabb ember. 

Itt tulajdonképpen a csalódások, a frusztrációkat és a kilátástalanságot értem. Azt, hogy nekem – nekem, akinek nincs semmilyen végzettsége – kell kitalálni még is mivel húzzam fel a fiam fejlődését. Tudom, hogy így is vissza fog maradni egy éve az óvodában. Tisztában vagyok vele.

  De ha az ideit legalább nem nagy lemaradással kezdené, az iszonyatosan jó lenne. Hatalmas nagy segítség lenne, meg egy ici pici remény. Tudom és tisztába vagyok azzal is, hogy az iskolánál is speciális iskolát kell majd neki keresni.  Ezt anno a Pedagógiai Intézetben a felmérő nő szakszerűen észrevette, hogy én mindent higgadtan és felkészülten fogadok. Én is speciális gyerek volta, más körülmények között. Teljesen fel vagyok mindenre készülve.

  Azzal is tisztába vagyok, hogy mindez nagyon nehéz lesz és sokszor kilátástalan, mint ma is, meg tegnap is.

  Mint írtam, vannak jobb és rosszabb napok. Most kicsit rosszabbak voltak. Remélem, hamarosan rendeződik minden a maga kis medrébe oda ahol voltunk.

Majd írok.

2020. ápr. 6.