//Part 8//

A napfény melege ébresztett, nagyot ásítva nyújtóztam egyet, majd felültem az ágyba. Afrodité szemezett velem, épp a körmeit reszelte. A szépség és szerelem istennője, magas volt, vékony, talán túlságosan is.

– Úgy nézel rám mintha azért aggódnál, hogy menten összeesem.

– Sokkal vékonyabb vagy mint a képeken.

– Vannak problémáim, túl nagy rajtam a nyomás de nem magamért aggódnék Gesztenye.

– Mi? - ledöbbenve keltem ki az ágyból és indultam meg a tükör elé.

– Kezdhetek visszaszámolni, vagy spontán üvöltés lesz? – kérdezett egyszer csak az arany csillgogó hajú okostojás.

A saját tükörképem idegen volt. Egy sötét barna hajú, zöld szemű nő nézett vissza rám. A magasságom nem változott, de a búza szőke hajú, kék szemű cica baba kis mellekkel nem volt már. Melleim teltebbek voltak, a csípőm is szélesebb. Egy magabiztos és határozott Perszephoné bámúlt vissza rám, nem az akit mindenki úgy ismert, hogy anyuci kedvence.

– Ti, végig így láttatok? – tettem végül fel Afroditénak a kérdést, aki csak biccentett egyet, majd kiindult.

Követni kezdtem. Kiérve a látvány miatt azonnal ledöbbentem. Az, amit anyám mesélt, vagy amit Zeusz nagy dicső emeletes nyári házában hallottam pár hómapja. Minden hazugság volt. Az alvilág csodaszép volt. Fekete Obszidián ásványokkal díszített kerti házak, ahol voltam, az is inkább egy nagyobb ház volt. Semmi gőg vagy nagyzás nem volt. Egy ősrégi ház lehetett egykor, amit felújítottak modern változatra. Ahogy haladtunk, a házak arról árulkodtak, hogy béke honol, sehol egy haramia, vagy olyan, aki arra pályázott, hogy az életemet követeljék.

– Azt hallottam, hogy a folyóban lelkek vannak.

– Igen – felelt azonnal Afrodité – elveszett lelkek, akik vagy öngyilkosok vagy gyilkosok voltak. Évezredek óta gyűlnek és vannak ott. A hídon biztosan át lehet kelni és lehet haladni Zeusz királyságába, ahol édesanyád is lakik.