(23.)

Azóta voltunk már betegek, influenzások, amit sikeresen túlvészeltünk a megszokott otthonmeglévő gyógyszerekkel.  Nem megyünk sehova, csak az udvarra és időnként a páromhoz sétálunk, amikor eteti a jószágokat. Nincsenek messze, és nem érintkezünk senkivel, de kiemelem, ez nem állandóan van.

  Inkább az udvaron vagyunk, virágot szedünk, Labdázunk, játszik a motorral vagy homokozik a Minimanócskám.

Én csak a kötelező Ultrahangokra járok, vérvételre ha kell, és utána egyeztetett időpontra a védőnőhöz. Mindenhol maszk és gumikesztyű van rajtam. Kocsiba szálás előtt a kesztyűt eldobom. Hazaérve a ruhákat lekapom, egyből mosást indítok zuhany.

  Volt, aki túlzottan elővigyázatosnak mondott, de volt aki komplett hülyének hívott. Ilyenkor ezeknek azt szoktam mondani, hogy lehet, mindkettő vagyok. De ha van otthon egy gyereked, aki nem tud folyékonyan beszélni, csak elfekszik melletted, ha lázas, nem tudja megmondani hol, fáj, mi a baj.  Megtanultam a túlzott óvást, és a vigyázást. Szeretem, amióta őt hordtam mindig is szerettem. Soha egy pillanatig mikor kiderült már, hogy problémás nem volt bennem, hogy örökbe adjam. Az igen, hogy a szüleimre bízzam mert akkor nem tudtam megtenni mindent, nem volt lég pénzem, nem volt egy biztos pont mögöttem. De ezt tudjuk be a szülési depressziónak.

  Lehet mások, másnak tartanak. Úgy érzem magam, mint a legtöbb hősöm a regényeimbe, aki hirtelen bekerül a történésbe és mintha egy kivételes valaki lenne, aki körül nem ért meg a másik mi folyik.

Különleges vagyok. Anya vagyok. Én értem mi történik. Nem veszem be a „mi ez a hülye hiszti „sablon lemezt és járom az utcát vagy lesz valami vagy nem alapon. 
  Ha a közeljövőben lesz, még ilyen ugyanígy fogok tenni. Csak most terhes vagyok, picit nehezebb a helyzet. De nem én vagyok az egyedüli terhes nő. És ez erőt ad. Tudom lesz olyan, aki akkor fog szülni mikor én. Ugyan annyi időben van mint én. Lehet egy vagy két, esetleg három gyerek van a háta mögött.

Ugyanúgy félti a gyerekeit, mint én.

  Szokták kérdezni, hogy bírjuk. Már korábban írtam. Nekünk más. 

Nem bandáztunk, nem jártunk el. Otthon volt jó, ritkán főleg nyáron délután fele mikor a nagy meleg elment. Jártunk egy ideig a játszótérre shol tök egyedül voltunk. Aztán rájöttünk, hogy minden ami ott van itthon is van, ráadásul biztonságosabb. Úgy is legtöbbször egyedül voltunk, nagyokat sétálni itt is tudunk, a közelbe miközben csak kutyával találkozunk és madarakkal.

  Hogyan bírjuk? Marha jól. Jól érezzük magunkat. Olyan mintha nyári szünet lenne. Ha nem kell főznöm délelőtt foglalkozásokat agyalok ki. Délután udvar, este legkésőbb kilenc alvás.

Napról, napra többet beszél. Ilyenkor mikor pihenünk még, ő bent játszik, én meg itt vagyok és írok nektek. Olykor kinézek az ablakon, látom a földeket, a szárasságot, ilyenkor elfelejtem, hogy mi a helyzet igazán.

  Azt nem tudom, ha újra kell majd menni Óviba mi lesz. Nem a beszokásra gondolok. Én hogyan fogom bírni. A beszokás mindenhol simán ment. Ahogy telik az idő, úgy nő a pocakom is. Lehet már nem fogok tudni segíteni neki mint az elején, csak kísérőnek tudok majd menni és a páromnak kell majd beadni. Nem tudom még. De az idő telik, és remélem mindez lassan eltűnik. És ha nem is kapjuk vissza a megszokott életünk teljesen, de visszakapjuk, az is jó lenne.

De addig is megpróbálok mindent Internetről beszerezni, az írószertől kezdve a baba cuccokig.

Hamarosan jelentkezem.

2020. ápr. 24.